Hé, én vagyok az igazi! – mondta egy barátom minden mellettünk elhaladó hamvas, jobb napokat is megélt és viseltes leánykának is valamelyik mámoros hétvégén.
Csak egy lány volt, aki vette a bátorságot hozzá, hogy visszakérdezzen.
– Mégis miért vagy épp te az igazi?
– Mert én ingyen kúrok és bármit megadok egy kúrásért.
És az ilyen kijelentéseket komolyan kell tőle venni, mert amikor megkérdezik tőle mivel foglalkozik, csak annyit szokott mondani: – gazdag vagyok!
A párbeszédet csendesen szemlélve, mást meg nem is nagyon tehettem, mert épp nem voltam túl kommunikatív állapotban, felsejlett bennem a gondolat, hogy akkor én valószínűleg kvázi igazi vagyok, mert minden barátnőm utánam találta meg a számára az igazit, legalábbis boldogan és harmonikusan élnek együtt valamennyien az új pasijukkal.
Hogy hogyan tettem szert e természet feletti képességre nem tudom, mindenesetre szerencsét hozok a lányoknak, ha máskor nem is, hát legalább utólag!
Csak hosszas töprengés után jöttem rá, ha meg akarom találni számomra az igazit, kvázi igazi források után kell kutatnom, melyek másoknak kvázi igazi, míg számomra igazi lányok forrásává válnak.
Sose gondoltam, hogy a kutató munka ilyen izgalmas is tud lenni!
Bejártam a füstös lebujok és csilli-villi klubok mindegyikét, kóstoltam hamvas barackot, édeset és sósat, megfáradtat, viseltest, anyákat és nagyanyákat, szinte mindent, bőrszínre, faji hovatartozásra, korra és nemre való tekintet nélkül.
Idővel azonban rájöttem, a keresés önálló céllá vált, saját életet élt bennem mint egy gólem, s ezernyi delíriumos éjszakán át egyre csak nőtt, nőttön nőtt! Mígnem egy hideg őszi alkonyon életre kelt!
Azóta ketten vagyunk. A gólem, a vadász, a kutató, az örök kereső és én aki mindezt csendesen szemléli…
