Minek ellenség, ha az embernek ilyen barátai vannak?

Nem vita tárgya, hogy a jelenkor, az eddigi korok legocsmányabbika. Sötétebb a sötét középkornál, materialistább és erkölcstelenebb, mint bármelyik kor, beleértve azokat is, amikor még az emberek csak kiszartak az ablakon, így betegségekkel tizedelve meg a magát mindenkor oly civilizáltnak tartó emberiséget. Ez az ocsmány faj mára eljutott arra a szintre, hogy wc-be szarik, papírt használ, de a gyomrából távozó salakanyaggal egy szinten tartja a kapcsolatait, azonosítja azzal a körülötte élő embereket, bemocskolva ekképp saját magát is. Az emberek a pénzközpontúság, az önzés, és a csalódástól való félelem miatt egyre gonoszabbak, ridegebbek és távolságtartóbbak, így azok a fogalmak, mint bizalom, barátság, hit kezdik értelmüket veszteni.

Volt idő, mikor azt gondoltam, tudom, mit jelent barátnak lenni és milyen, mikor valakit annyira közel érzel magadhoz, hogy az életedet is rábíznád. És a tudat, hogy ő van neked, már-már olyan eufórikus érzést kelt benned, mint maga a szerelem. Persze, gyerek fejjel sok minden idealizáltabb volt, és csak a csalódások sorozatával tisztult ki a kép mind jobban és jobban. Mivel mára rájöttem, lövésem nincs arról, mégis mit várhat el az ember egy baráttól, gondoltam, megnézem, mit mondanak nálam okosabb emberek a témában.

Segítségül hívtam a Wikipédiát: ”A barátság egy összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az alanyok társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív erőforrás. A barátság az egyik emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés.”

Darkest Desire - prémium kézműves étcsokoládék

„A feltétel nélküli szeretet képes arra, hogy két személyt igaz baráttá, egy lélekké fonjon össze. A mély, őszinte, igaz barátság alapja ebben rejlik. Az emberi kapcsolatok legnagyobb ellensége, ha a szeretetünket valamilyen feltételhez kötjük… Itt már bicsaklik és csorbul ez a nemes érzelem.
Az igaz barát szerepe, hogy mindig teljes elfogadást mutasson a másik iránt, a másik érdekeit helyezze előtérbe. Az nem barátság, ami saját érdekeire mutat; az csupán szentimentális érzelmi kötődés…” – írja Duló Attila, aki a témában sok művet publikált.

A letűnt idők idealista bullshitelő elképzelései ezek! Mert mi van ma?? Szar se! Érdekkapcsolatok vannak minden szinten:

  • Jó ruháid vannak, és egy a méretünk, ezért öribari!
  • Minden pasi téged akar megdugni, de amelyiknek nem sikerül, annak én is jó vagyok, ezért frendsipforevör!
  • Mindig van nálad pénz sörre/van nálad kóla/-fű/stb., ezért bírlak!
  • Rád valamiért buknak a csajok, míg rám nem, úgyhogy de szeretek veled bulizni!
  • Meg akarlak dugni, de nem adod, így azt kamuzom, hogy mekkora barátok vagyunk, hátha egy közös bebaszásnál összejön.
  • Sikeres vagy a munkádban, így veled mozgok, hogy építsem a kapcsolatrendszerem.

És sorolhatnám bármeddig. A lényeg, hogy a kapcsolatok 99%-át az érdekek mozgatják, és aki körülnéz rendesen, biztosan talál kis geci férgeket a közelében, aki valamilyen okból kiszipolyozza, vagy ő maga az a kis geci féreg, aki más farvizén evez.

A másik, amiért nagyon sokszor beszopják a kevésbé rosszindulatú, ámde életképtelenebb, önmagukat csak párban/közösségben definiáló emberek, az a szeret- és a figyelemhiány ténye. Az, hogy annyira ki vagyunk éhezve egy jó szóra, kedvességre, hogy mindent képesek vagyunk odadobni, ha ezt látszólag megkapjuk. És ha megkaptuk, olyan lesz, mint a legjobb kokain, még több kell belőle. Akkor is megvesszük a következő adagot, ha egyszer-kétszer szar minőségűt kaptunk, mert bízunk benne, hogy előbb-utóbb megkapjuk ugyan azt. Pontosan ez az oka annak, hogy egy ember benne ragad egy teljesen felesleges, nem neki való, sőt időnként inkább hátráltató szociális kapcsolatban, legyen az párkapcsolat, vagy egy baráti kör.

Az, ha valami nem nekünk való, összefüggésbe hozható a mondással, amit manapság egyre gyakrabban hallok, miszerint Minek ellenség, ha az embernek ilyen barátai vannak?

A kérdés jogos, ha a társaságod tagjai mindig fikáznak valakit a jelenlétedben – nyilván, ahogy hátat fordítasz veled is ezt teszik. Vagy, ha bármilyen területen korlátozva érzed magad velük – közös tevékenységetek olyan, egyébként bárkivel végezhető dologra korlátozódik, ami egyébként sem visz előre (pl. csak bebaszni tudtok együtt). Vagy, ha zsarolnak, megkárosítanak, lehúznak, beletipornak a lelkedbe… Egy igazi fasz vagy, ha hagyod, és helyette inkább vegyél egy kutyát, aki hozzád bújik, de van sansz rá, hogy leharapja a fél karod!!!

Lássuk be: az emberek gecik. Ha te vagy a gecik célpontja, az szépen szólva szopás. ne szopasd be magad azzal még jobban, hogy a barátaidnak nevezed őket!

A császárság kora

Nincs új a nap alatt és a történelem ismétli önmagát…

Persze nem egzakt és precíz módon, vakon és automatikusan, mert akkor az egész történelem csak unalmas ismétlődések sorozata volna és akkor ugyan mi értelme lenne a létezésnek – az pedig, hogy van e egyáltalán bármilyen célja és értelme, könyvtárnyi irodalom alapját képezi…

A császárság kora

És mégis, van valami az emberi természetben, ami mindezt lehetővé teszi: hasonló helyzetekre hasonlóan reagálunk és ez az egyéni életekben épp úgy igaz mint több évezredes intervallumokon át.

Darkest Desire - prémium kézműves étcsokoládék

Ebből aztán tovább is léphetünk a következő lényeges és kiábrándító tényre: az exponenciális mértékű technológiai és gazdasági növekedés mellé sajnos zéró mértékű személyiségfejlődés társul!

Képesek vagyunk eljutni a Holdra, bolygónk legmélyebb és legmagasabb pontjaira, de képtelenek vagyunk felismerni alapvető törvényszerűségeket az életünkben – vagy csak túl önzők és mohók vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük őket.

És az évezredeken átnyúló párhuzam azt sugallja: közel a köztársaság és a demokrácia halála.

Hova tűnt a démosz? Hova tűntek a felelősen élő, önállóan gondolkodó, tágabb és szűkebb környezetükre odafigyelő emberek? Hova tűntek azok, akik minden jól működő demokráciának az alapját képezik?

Korpa közzé keveredtek és megették őket a disznók?

Felelős emberből egyre kevesebb, jól tetten érhető ez azon, hogy korunk vezetői semmiért semmilyen felelősséget nem vállalnak és gyakorlatilag nem is vonhatóak felelősségre. Mert ilyen a rendszer. Mert ilyenre formálták.

A nagy gondolkodók, a lelkes hazafiak, korukat megelőző és átalakító vállalkozók helyét átvették a lelkes fogyasztók és a negyedéves bónuszokat szem előtt tartó menedzserek.

A császárság kora

Az önrendelkezés és szabadság eszményét elhomályosította a cirkusz és a kenyér, melyet bőséggel kapunk a médiától és a kormánytól különböző biztosítások, járulékok és segélyek formájában.

Nem árt szem előtt tartani: minden rendszer épp annyira jó és működőképes, mint az azt működtető emberek. Mert minden lánc annyira erős, mint a leggyengébb láncszem.

Oswald Spengler írta a Nyugat alkonya című művében: a kultúra halála a demokrácia halála is egyben. Mert az elhaló kultúra helyét átveszi a merev és élettelen civilizáció, amikor a korábban magától értetődő dolgok és viselkedésminták fenntartását és betartását karhatalommal kell és csak karhatalommal lehet fenntartani. Ez a lassú agónia a civilizáció tündöklésének és a császárságnak a kora.

Csakhogy a történelemkönyvek lapjain minden sokkal ékesebb mint a valóságban!

Sok érdekes párhuzam található és vonható az antikvitás és a modern nyugat között, íme néhány:

Ahogyan az ókori görögök megtermékenyítették kultúrájukkal és vallásukkal az ókori Rómát, úgy termékenyítették meg az európai kivándorlók észak Amerikát.

Görögország történelme során mindig egymással folyton harcban álló államocskákra tagozódott, épp úgy mint a modern Európa. És bár volt több egységesítési kísérlet, éppúgy nem jártak sikerrel mint a modern Európában…

A honvédő, majd az agresszív és expanzív háborúk során Róma egyre nagyobb területekhez jutott, létrejött egy, az egész Földközi tenger medencéjét magába foglaló szabad és globális piac. Ami nagy gazdasági fellendülést hozott magával – eleinte. Aztán az egyre nagyobbra hízó államnak egyre növekvő adóbevételekre volt szüksége és elkezdődött a kettős adóztatás: emelkedtek az adókulcsok és évről évre nőtt az infláció.

Róma végnapjaiban mindent átszőtt a korrupció, a szegény és gazdag rétegek közt óriási vagyoni szakadék tátongott, általános jelenség volt a dekadencia és a közöny. Mivel az államkassza a háborúk és extravagáns uralkodók miatt folyton üres volt, az infláció csillagászati méreteket öltött és az adóztatás mértéke néhány évszázad alatt olyan magasra emelkedett, mely megsemmisítette a középosztályt. A közép és alsó vagyoni helyzetű rétegek a biztonságot és megélhetést biztosító nagybirtokosokhoz vándoroltak. Az egykor virágzó római gazdaságot felváltotta a csere kereskedelem, majd a az utolsó századokban az önellátó gazdálkodás. Az adókat terményben és szolgáltatásokban szedték, annyira elértéktelenedett a pénz a folyamatos devalváció miatt.

És mi jellemzi a XXI. századot? Szárnyaló infláció, gigantikus költségvetési deficit és egekbe szökő államadósság…

A nyugat csak a XX. század végén kezdte meg „honvédő” és expanzív háborúit, egyelőre csak a közel-keleten.

Lassan, de biztosan körvonalazódnak az új front vonalak: az olaj kitermelése és szállításának biztosítása miatt egyelőre csak a közel-keleten és mivel a XXI. század végére Kanada és Szibéria fagyott földjei termőre fordulnak, hála a globális felmelegedésnek, miközben az USA-ra teljes elsivatagosodás vár, az Urálon túli területekre is egyre éhesebb szemek fognak kacsintani.

Századunk nagy kihívásai, a fenntarthatatlan gazdasági és pénzügyi rendszer, az évről évre csökkenő kőolajkitermelés és készletek, a globális felmelegedés miatt kialakuló édesvíz és élelmiszerhiány miatt kialakuló gazdasági összeomlásra a mindenkori uralkodó osztály csak egy módon felelhet: hatalomban maradni bármi áron!

És a végső kétségbeesés szülte megoldásoknak tragikus következményei lesznek: a szabadságjogok egyre szélesebb körű megnyirbálása, elhúzódó helyi és globális háborúk az egyre szűkösebb erőforrásokért, egekbe szökő költségvetési hiány és az ebből fakadó növekvő infláció és adóterhelés, a pénz elértéktelenedése miatti leálló termelés és összeomló gazdaság, majd az ennek nyomán kialakuló tervgazdaság és államszocializmus.

A végső haláltusáját vívó, dekadens, önző és felelőtlen Nyugat sorsát azonban valószínűleg nem külső ellenség fogja megpecsételni, hanem a jelenleg is egyre növekvő létszámú muszlim közösségek, melyek az évszázad végére abszolút többségbe kerülhetnek a nyugati országokban.

Azért a császárság korának is meg vannak a maga szépségei, emlékezzünk csak vissza a Koloszzeumban vívott véres játékokra, vagy az őrült orgiákba torkolló extravagáns és fényűző római lakomákra!

A szeretet világnapja

Újra itt van! Nyakunkon a szeretet világnapja!

Vannak akik magányosan, mások szűk családi körben, vannak kik karitatív tevékenységet vállalva, derűsen, vagy bánatosan iszogatva, netán a hajógyári sziget sötét termeiben téblábolva, de így vagy úgy, mindannyian megemlékezünk e jeles napról.

A szeretet világnapja

De miről is szól e nap, az erőn felüli pénzköltésen kívül?

Darkest Desire - prémium kézműves étcsokoládék

Egy asztalhoz ülünk olyan rokonokkal akiket amúgy nem szívesen látunk, rámosolygunk olyanokra akiktől amúgy futkos a hideg a hátunkon és megtiszteljük szeretteinket azzal a figyelemmel amit az év többi napján is megérdemelnének!

Sajnos intézményesített világban élünk, mindennek meg van a maga napja, vagy intézménye.

Így jártak az anyák, a munka, a nők, a gyerekek, a föld és így járt a szeretet is. És így jártunk mi is, minden évben van egy nap ami csak a miénk: a nap, amikor megszülettünk. Ilyenkor mindenki megpróbál a kedvünkbe járni, érdeklődni a dolgaink és életünk felől, feltéve a sablon kérdéseket és végighallgatva a sablonos válaszokat.

Szerencsére a rendszer jól ki lett találva, kellőképpen izoláltak a napok, nehogy túlterheljük magunkat!

Így aztán nem kell folyton figyelmesnek lennünk, a szeretet kegyét is elég az év néhány napján gyakorolnunk és nem kell folyton odafigyelni a környezetünkre és a körülöttünk levő nőkre, anyákra, apákra és gyerekekre sem.

És folytathatjuk önző ámokfutásunkat az élet rögös útvesztőiben, úgy téve mintha a zene örökké szólna és mind örökké élnénk.