Virtuális szürrealitás

– Doktor vagyok, van egy lakásom a 12-ben, van egy Mercedeszem, tele vagyok pénzzel és van egy hároméves kisfiam! – mondta a bájos, de erősen illuminált hölgy rögtön a bemutatkozás után a pesti éjszaka egyik gyöngyszemében.

– Állatorvos? – kérdem.

– Nem! Jogász! – felelte.

Ilyenkor mindig elgondolkozom, milyen elvárásoknak akarnak megfelelni ezek az emberek, miből gondolják, hogy a több száz képből, gondosan kiválasztott profil kép, a sípályán, gyors sminkelés után, vagy az egzotikus utazásokon, vagy sportautók mellett pózolós képek, vagy a néhány drága ruha, vagy drága autó kapósabbá teszi őket.

Darkest Desire - prémium kézműves étcsokoládék

Milyen az a világ, ahol ennyire fontosak a külsőségek, ahol a szépség és fiatalság virtuális illúziója fontosabb mint a rendszeres testedzés, ahol elég csak a képeken szépnek és gazdagnak látszani. Ahol az emberek folyamatos „show-off day”-ben élnek, ahol huszonéves lányoknak minden reggel az az első dolguk, hogy több centis alapozó réteggel fedjék el arcuk, általuk nem elfogadhatónak vélt, részleteit, akik után a párnámból alig tudom kimosni a szemfestéket.

A pesti éjszaka nagy csatatere az egymásnak feszülő álmoknak és vágyaknak. Sok szépreményű élet ment már veszendőbe a dupla whisky-kólák mámorában, vagy a wc-ben… A legtöbben akik vidékről felkerülnek a nagyvárosba a legrosszabbat ötvözik a nagyváros és a vidék mentalitásából: gondolkozásban és stílusban megmaradnak olyan avittnak amilyenek voltak, de az elvárásaikat és az egójukat nagyra fújja a nagyváros csípős hajnali szele. Ők azok, akik húszéves koruk óta nem cserélnek profilképet, mert már nem olyan hamvasak, a gének és az éjszakázás megtette a hatását…

Milyenek azok az emberi kapcsolatok, amikor testi-lelki jó barátnők, vagy testvérek vetik ki hálójukat ugyanarra a srácra? Aztán néhány hétnyi vagy hónapnyi mámor miatt nem beszélnek egymással hónapokig, akár évekig és a karácsonyi asztalnál feszült csend ül a levegőben.

Birtoklás és látszat boldogság, irigység és képmutatás, ezek lehetnének mottói korunknak. Magukat istennek és istennőnek tartó emberek tömegei róják céltalan útjukat nap mint nap, hogy aztán este magányosan, riadtan vegyék észre az újabb ráncokat a szemük körül és remegő kézzel bontsák ki a fizetési felszólító levelet.

Szerencsére vannak kivételek, akikben még van tartás, akiknek vannak céljaik és tenni is képesek értük. Akiknek az agyában a zárt osztályra emlékeztető valóságshow-k nem csináltak még teljes resetet.

Állok a bárpultnál miközben a fenti gondolatok cikáznak a fejemben. Gondolataim fonalát egy bájosra sminkelt lány szakítja meg.

– Mit iszunk?

– Én vizet, és te?

– Rád bízom.

– Tessék, egy rozé fröccs.

– Kösziii! Azért vettél bort mert az olcsóbb mint a whisky-kóla?

– Nem, azért, mert már így is alig állsz a lábadon.

– És van kokód?

– Nincs.

Aznap többet már nem láttam őt…

Mi a boldogság?

Vajon boldog e az, ki még soha nem érezte, hogy valakiért mindent feltenne egy lapra, aki még soha nem találkozott olyannal, aki minden másnál fontosabb lett volna számára?

Boldog e az, ki az élet szürke egyhangúságában sodródva még soha nem tűzött ki magának olyan célt, mely egyszerre ijesztő és inspiráló lett volna?

Boldog lehet e az, ki nem törekszik a tökéletességre, aki nem keresi a mennyt és nem éli át a poklot?

Boldog lehet e az, ki megtalálta a paradicsomot, majd kiűzetett onnan?

Darkest Desire - prémium kézműves étcsokoládék

Sokáig nem hittem, hogy egyszer találkozok egy kicsi énnel, valakivel, akinek a belső iránytűje ennyire hasonló lenne az enyémhez.

Nem hittem, hogy megtalálhatom. És nem hittem, hogy elveszíthetem.

Az elveszített paradicsom mámorító emlékével a fejemben bolyongok a kopár pusztaságban és némi irigységgel a szívemben szemlélem azokat, akik még nem jártak ott.

Azt mondják boldogok a lelki szegények, de én azt mondom boldogok azok, akiknek már volt élet közeli élményük, akik már átéltek olyan intenzív érzéseket, melytől megállt az idő és megfolyt az öntudat. Akik belekóstoltak az Élet és a Boldogság mézédes nektárjába, még ha csak néhány percre, vagy néhány órára is.

fallen-angel

Bukott angyalokként vergődünk önnön hiúságunk fogságában, a fényt keressük öntudatlan bolyongásunkban, de a sűrű sötét földet túrjuk eltemetett és elfeledett kincsek nyomában.

Minden reggel új reményt szül és minden tavasz új virágokat, de vannak olyan találkozások, melyek gyökerestül tépnek ki minket megszokott környezetünkből és világnézetünkből, melyek örökre megváltoztatják az életünket.

Illúzió

A humán intelligencia magasan elterülő platójáról nézelődve és sokat beszélgetve a völgyben lakó, magukat embereknek nevező, de leginkább szőrtelen majmokra emlékeztető lényekkel, rájöttem:
illúziók rabjai vagytok!

Illúzió

És ezek az illúziók rányomják a bélyegüket egész életetekre, mert fordítva ültök a lovon, folyton hátra felé néztek, míg az élet előre halad. Ebből fakadóan a gyeplő nem a ti kezetekben van, nem tudjátok merre tartotok, viszont sokat méláztok és búslakodtok a hátra hagyott táj meg nem tapasztalt szépségein.

Ott van például az egyik legnagyobb illúzió, melynek oltárán oly sok mindent feláldoztok:
a biztonság illúziója!
Biztonságos, stabil és jól fizető munkát kerestek, ahelyett, hogy olyat választanátok ami minden reggel lázba hoz, ami sokkal inkább hobbi mint munka és ami a legjobban illik személyiségetekhez és képességeitekhez.
Olyan párt kerestek magatoknak aki mellett biztonságban érzitek magatokat, aki nem basz át, aki nem hagy el, ahelyett, hogy a lelki társatok megtalálására koncentrálnátok és olyan párt választanátok aki mellett pezseg az élet, és felforr a véretek.
Életbiztosítást, egészségbiztosítást és nyugdíjbiztosítást köttök, magas falakat, városokat és civilizációkat építetek, hogy megvédjen benneteket a bizonytalantól.
De a bizonytalan, a kiszámíthatatlan, a folyton változó, az élet maga!
Az élet ellen, a változás és megújulás ellen védekeztek kézzel-lábbal.
De aki fél a víztől, ne menjen a tengerre…

Darkest Desire - prémium kézműves étcsokoládék

Illúzió

Másik kedvenc illúzióm, a szerelem illúziója.
Igaz ami igaz, óriási flash és csak a berushozott-bejavított-ordenáré készenlét vetekszik vele, de ha a hajnalban négykézláb hazaráncigált új házi kedvencet nem viszitek egyből másnap a szüleiteknek bemutatni, akkor miből gondoljátok, hogy a rózsaszín ködön át szemlélt aktuális cukorfalat tíz év múlva is ott lesz mellettetek?
Egyszerű a hormonokra bízni a választást, de a döntés következményeit már nektek kell viselni.
Mi a fontosabb, az illúzió és függőség, vagy az, hogy legyen mellettetek valaki, akire mindig számíthatsz és akit nem érdekel van e rajtad smink vagy szaros e az alsógatyád?
Talán jobb lenne olyan társat választani akivel jó csapatot alkottok, akivel ketten együtt többek vagytok mint kétszer egy.

Aztán ott van a boldogság illúziója.
Mindenki azt keresi és nincs is ezzel semmi baj, csak rossz helyen keresitek!
Mindig valamilyen külső feltételhez kötitek és ezért inkább valami szenvedélybetegségre hasonlít, mint egy, az életet széppé tevő és energizáló érzésre.
A boldogság belülről kell, hogy fakadjon, mert az élet ajándék!

Ha ma lenne életetek utolsó napja ugyanazt csinálnátok mint tegnap? És ugyanazzal töltenétek mint a tegnapot? Mit mondanátok búcsúzóul és kinek?

Ja, hogy ebbe felesleges belegondolni mert ez még nem az utolsó nap?
Na ez pedig a halhatatlanság illúziója…