– Doktor vagyok, van egy lakásom a 12-ben, van egy Mercedeszem, tele vagyok pénzzel és van egy hároméves kisfiam! – mondta a bájos, de erősen illuminált hölgy rögtön a bemutatkozás után a pesti éjszaka egyik gyöngyszemében.
– Állatorvos? – kérdem.
– Nem! Jogász! – felelte.
Ilyenkor mindig elgondolkozom, milyen elvárásoknak akarnak megfelelni ezek az emberek, miből gondolják, hogy a több száz képből, gondosan kiválasztott profil kép, a sípályán, gyors sminkelés után, vagy az egzotikus utazásokon, vagy sportautók mellett pózolós képek, vagy a néhány drága ruha, vagy drága autó kapósabbá teszi őket.
Milyen az a világ, ahol ennyire fontosak a külsőségek, ahol a szépség és fiatalság virtuális illúziója fontosabb mint a rendszeres testedzés, ahol elég csak a képeken szépnek és gazdagnak látszani. Ahol az emberek folyamatos „show-off day”-ben élnek, ahol huszonéves lányoknak minden reggel az az első dolguk, hogy több centis alapozó réteggel fedjék el arcuk, általuk nem elfogadhatónak vélt, részleteit, akik után a párnámból alig tudom kimosni a szemfestéket.
A pesti éjszaka nagy csatatere az egymásnak feszülő álmoknak és vágyaknak. Sok szépreményű élet ment már veszendőbe a dupla whisky-kólák mámorában, vagy a wc-ben… A legtöbben akik vidékről felkerülnek a nagyvárosba a legrosszabbat ötvözik a nagyváros és a vidék mentalitásából: gondolkozásban és stílusban megmaradnak olyan avittnak amilyenek voltak, de az elvárásaikat és az egójukat nagyra fújja a nagyváros csípős hajnali szele. Ők azok, akik húszéves koruk óta nem cserélnek profilképet, mert már nem olyan hamvasak, a gének és az éjszakázás megtette a hatását…
Milyenek azok az emberi kapcsolatok, amikor testi-lelki jó barátnők, vagy testvérek vetik ki hálójukat ugyanarra a srácra? Aztán néhány hétnyi vagy hónapnyi mámor miatt nem beszélnek egymással hónapokig, akár évekig és a karácsonyi asztalnál feszült csend ül a levegőben.
Birtoklás és látszat boldogság, irigység és képmutatás, ezek lehetnének mottói korunknak. Magukat istennek és istennőnek tartó emberek tömegei róják céltalan útjukat nap mint nap, hogy aztán este magányosan, riadtan vegyék észre az újabb ráncokat a szemük körül és remegő kézzel bontsák ki a fizetési felszólító levelet.
Szerencsére vannak kivételek, akikben még van tartás, akiknek vannak céljaik és tenni is képesek értük. Akiknek az agyában a zárt osztályra emlékeztető valóságshow-k nem csináltak még teljes resetet.
Állok a bárpultnál miközben a fenti gondolatok cikáznak a fejemben. Gondolataim fonalát egy bájosra sminkelt lány szakítja meg.
– Mit iszunk?
– Én vizet, és te?
– Rád bízom.
– Tessék, egy rozé fröccs.
– Kösziii! Azért vettél bort mert az olcsóbb mint a whisky-kóla?
– Nem, azért, mert már így is alig állsz a lábadon.
– És van kokód?
– Nincs.
Aznap többet már nem láttam őt…
